Edmond Bordeaux Székely

Ez az ősi arámi kézirat feltárja Jézusnak a Nap, levegő, víz és élő táplálékok természetes gyógyerejével kapcsolatos tanításait, és fényt derít a korai kereszténység és az első és második századi esszénus közösségek értékrendjére és terminológiájára.

Az Esszénus Béke Evangélium Felfedezése c. könyvből

A Vatikán Titkos Levéltára

"Hihetetlen módon, valahogy rátaláltam Monsignor Angelo Mercati, a Levéltárak Prefektusának külső irodájára, aki otthoni osztályfőnököm Magister Mondik gyerekkori barátja volt. Ő volt az, akinek a nálam lévő ajánlólevelet címezték, és úgy tartottam azt, mint egy talizmánt, amikor elhaladtam egy másik félelmetes kinézetű svájci testőr mellett, aki mozdulatlanul, teljes pompájában állt az ajtónál. Ajánlólevelem bizonyára kielégítette az őrséget, mert megengedték, hogy tovább menjek (Soha nem mulasztották el, hogy az engedélyemet ellenőrizzék, mielőtt a Levéltárakba levezető lépcsőkre léphettem, még azután sem, amikor már jól ismertek.).

A külső irodában a titkár nagyon kedvesen és előzékenyen bánt velem, de világosan a tudtomra hozta, hogy éppen most senki sem zavarhatja meg Magister Mercatit, de ha otthagynám az ajánló levelemet nála, akkor ő alkalmas időben továbbítja a Prefektushoz, és én holnap ugyanebben az időben visszatérhetek. Ez valójában nagyon nagy csapást jelentett számomra - nagyobbat, mint afeletti csalódásom, hogy nem találkozhattam Magister Mercatival - éppen azért, mert haboztam, hogy értékes levelemtől megváljak. De végül úgy döntöttem, hogy hű maradok engedelmességi fogadalmamhoz, és átadtam a levelet a titkárnak, majd távoztam. Megdöbbentő kontrasztot fedeztem fel a nyüzsgő és zajos városban ahhoz a magasztos békéhez viszonyítva, amelyet azok között az ősi falak között érzek.

Nem emlékszem hogyan telt el annak a napnak a hátralévő része. Csak annyit tudok felidézni, nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy aggodalmamat legyőzzem. - Talán még a végén tanulónak sem fogadnak be? - Hibát követtem volna el, valamilyen számomra érthetetlen okból? Ezek az aggályaim csak akkor szűntek meg, amikor újra visszatértem a Vatikán Város fenséges békéjébe. Ez alkalommal, a legnagyobb könnyedséggel találtam meg az utat Magister Mercati irodájához, és ekkor már beléphettem egy belső szobába is. Egy meleg, barátságos, a földtől a mennyezetig könyvespolcokkal borított munkaszobában találtam magam, hatalmas régi asztallal, ami mögött olyan valaki ült, aki a legfelejthetetlenebb személy volt egész életemben…

Mindenesetre abban a pillanatban, mindaz, amit láttam és felfogtam, az csak szemeinek szeretetteljes átható melegsége volt, egy olyan ember tekintete, melyben a végtelen jóság keveredett a rejtett bölcsességgel. Mindez oly mértékben hatott rám, hogy szólni sem tudtam, amikor intett, hogy foglaljak helyet. – „Olvastam a dolgozatodat fiam" - mondta. – „Megmondanád nekem, hogy miért vagy itt, és mit keresel?"
Elmondtam neki, amilyen egyszerűen csak tudtam, hogy mennyire szeretem és tisztelem Szent Ferencet, és hogy tudni szeretnék mindent, amit ő tudott, és felfedezni e legeredetibb és legkülönösebb gondolkodó tudásának forrását. Röviden kitártam neki szívemet olyan mértékig, amennyire azt még soha mással nem tettem meg.

Jó ideig csak hallgatott. Végül csöndesen azt mondta, - „Szent Ferenc az Óceán, s meg kell találnod éppen úgy, ahogyan ő, a Folyamot, amely azt táplálja. Majd keresned kell a Folyót. És azután, amikor már lábaid biztosan járnak az úton, keresni fogod a Forrást is”…
Egy időre belemerültem a latin, és görög nyelvű iratokba e nyelvek tudásának segítségével, hogy kiássak mindent, amit csak Szent Ferencről tudni lehet. A késő délelőtti órákban mindig nagy izgalom volt a hallgatók között, amikor Magister Mercati rendszeres körútját tette az olvasóteremben, miközben figyelmesen válaszolt minden hozzá intézett kérdésre. Bizonyos ideje figyelni kezdte erőfeszítéseimet, és emlékeztetett arra, amit első találkozásunkkor mondott. Mellém rendelt egy francia szerzetest, aki tökéletesen bírta az arámi és héber nyelvet, és akivel rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk…”
Úgy léptem be a titkos helyiségbe, mint ahogy a hajdani beavatott léphetett be a Nagy Piramis szent kamrájába, és ezúttal egyedül mentem, arámi nyelven tudó vezetőm nélkül. Úgy ástam keresztül magam a poros kéziratokon, mintha egy térkép mutatná nekem az utat, s nem tartott sokáig, míg valóban megtaláltam azt, amit kerestem…

Megtaláltam a Forrást: az Esszénus Evangélium héber töredékeit, és arámi nyelven íródott példányát, amelyet éppen most olvastam Magister Mercati elzárt helyiségének polcairól. Ismertem már annak a belső fénynek az eredetét, amely ebből a szeretett lényből sugárzott, és a tudatosságnak egy felvillanásában megértettem hallgatásának heroikus nagyságát. – „És most nekem is hallgatnom kell?" - vetődött fel bennem a nagy kérdés…

„Megtaláltad a Forrást" - mondta csöndesen. – „Ezt honnan tudja?" - kérdeztem. – „Onnan, fiam" - mondta egy hunyorítással -, „hogy az arcodra van írva". És újra átfutott arcán az a rejtélyes, különös kifejezés, amelyen tükröződött a kor minden bölcsessége és együttérzése, szelíd humorral keveredve, miközben felbecsülhetetlen értékű titkot osztott meg velem. Hirtelen könnybe lábadt a szemem. „Mit kell tennem, Atyám?" - kérdeztem. - Nem kellett magyaráznom, hogy mire gondolok. „Hadd énekeljen Szent Ferenc a szívedben" - suttogta. Lassan odamentem, letérdeltem és megcsókoltam a kezét. Csak egyetlen szót mondott, a legrövidebb, egy betűből álló szót a latinban: „I", „Menj". És én eljöttem. És soha többé nem láttam őt...”