Edmond Bordeaux Székely

Az Esszénus Közösség Elveszett Tekercsei

Az arámi nyelven íródott világhírű Esszénus Béke Evangéliumnak ez a harmadik könyve, az Esszénus Közösségek Elveszett Tekercsei. A mű óriási irodalmi, spirituális, filozófiai és poétikus értékű szövegek gyűjteménye. A könyvből megtudhatjuk, hogy a távoli ókortól létezik egy csodálatos tanítás, amely alkalmazásában univerzális, és bölcsességében kortalan. Töredékei megtalálhatók a sumer agyagtáblákon, és olyan feliratokon, amelyek nyolc, tízezer évesek. A szimbólumok némelyike még korábbi, a pleisztocén korszak végét jelentő kataklizma előtti időkből való.

A KORTALAN KUTATÁSA I.

„Mit mondhatnék az első kötetről: „Szokatlan kalandjaim az öt kontinensen a kortalan kutatásában”? Még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a legtöbb lényeges részt, amely ebben a könyvben foglalkozik a filozófiával, néprajzzal és különféle régészeti kutatásokkal, akkor még mindig, több mint húsz érdekfeszítő önéletrajzi novella marad, ami elvezeti az izgatott olvasót a Vatikánon és a Sorbonne-on keresztül, Indián, a Pamír-fennsíkon át Közép-Afrikáig, és a Dél-tengerektől Kaliforniáig, Mexikótól, Közép-Amerika és Kanada Északi teritórriumáig – mindenütt kutatva az örök ifjúság eszenciáját.

A második kötet: „A nagy kísérlet”, a halál legyőzése, amely magában véve is megdöbbentő méreteket ölt. „A nagy kísérlet” felöleli a Professzor 33 éven át tartó munkásságát, 123.000 résztvevővel, a szerző által adott 5600 előadással, mintegy 30.500 egyéni konzultációval, mindezt, több mint 1.200 hektárnyi területen. És a könyvben, teletűzdelve ezzel az elsöprő statisztikával még több lenyűgöző és gondolatébresztő önéletrajzi anyag van, amit most hozott először nyilvánosságra.

A harmadik kötet tartalmazza „A nagy kísérlet” tényszerű, tudományos, forradalmian új eredményeit. Nem fogom megkísérelni a lehetetlent, dióhéjban elmagyarázni az eredeti, úttörő munkáját az ökológia mezőin, az organikus kertészkedést, az élet meghosszabbítását, valamint a betegség és az öregség elkerülését. Ezt egyszerűen csak az „Ifjúság kémiájának” hívják…” (Részlet az Előszóból)

„…A kortalan kutatása” c. trilógia első része egy nagy utazás. Edmond Bordeaux Székely igazságkereső lelke utazásainak beteljesülése a fizikai síkon. Ennek a nagy utazásnak szerény
jelszava: „Hadd, énekeljen Szent Ferenc a szívedben”. A Professzor csodálatos életútja a fent idézett „Hadd, énekeljen Szent Ferenc a szívedben” című középiskolai dolgozatával indul… Már fiatalon az elméjébe véste Lukrécius mondását: „Tudni annyi, mint ismerni a forrást”. Mivel tiszta szándékkal indult el a Forráshoz vezető úton, így mindig segítőkre talál. Megnyílnak előtte a Vatikáni Levéltár titkos ajtói, az alagsor rejtett folyosói, hogy megtalálja a Folyamot, majd indul, hogy rátaláljon a Folyóra, mely elvezeti az Örök Forráshoz… Székely professzor jár a száz évnél is idősebb hunzáknál, Francia Polinéziában segítői által bejut az orofarai lepratelepre, ahol az esszénus gyógymódokkal gyógyíthatatlannak kikiáltott leprás betegeket gyógyít meg… Fáradhatatlanul írja jegyzeteit, könyveit, hogy tudásával az emberek minél szélesebb rétegét szolgálhassa. Útjai során megtapasztalta, hogy a természetes közegben élő és munkálkodó, a természetes életmódot folytató, mértékletesen táplálkozó, azaz a környezetükben megtermő növényeket és gyümölcsöket fogyasztó, derűs, megelégedett, szeretetteljes emberek, akik betartották az Univerzum Törvényeit, harmóniában éltek a természettel, hosszú életkort értek el. Számukra is a természet volt az egyetlen tankönyv, és ők is tudták, hogy olvassanak benne. A Professzor soha sem torpant meg, nem félt az úttól, rendíthetetlen hittel és kitartással haladt azon. Soha nem zárkózott be a félelem mérgezett falai közé, így mindig képes volt meghallani az Élet Folyamának szeretetteljes dallamát. A „Kortalan kutatásá”-nak útján segítői a társadalom minden rétegét lefeddték. Olyan barátokat tudott ügye mellett felsorakoztatni, mint Romain Rolland, a híres francia Nobel-díjas író, Bernard Shaw angol Nobel-díjas drámaíró, aki ősi nyelvnek tartotta nyelvünket, Lázaro Cárdenas, Mexikó elnöke, Sir Richard Stafford Cripps, Anglia pénzügyi kancellárja, Charles W. Daniel híres angol könyvkiadó, aki Lev Tolsztojnak volt a tanítványa…Tiszteletet és megbecsülést érdemlő kalandos életútja, hatalmas tudása és tanítása, humanizmusa, az emberiség iránti szeretete megtartó erőként kell, hogy szolgáljon nekünk ebben a nagyon silány, értékdevalvált, világban.”(Részlet az Utószóból)

Rendkívüli előadásom a Királyi Ázsiai Társaságnál

„Amikor megérkeztem Kalkuttába, rögtön megkerestem a Királyi Ázsiai Társaság impozáns előadótermét. Nagyszerű ősömről elmélkedtem, és ezáltal nagyon kellemes lelkiállapotba kerültem, tele az embertársaimmal szemben általában érzett testvéri szeretettel, a Királyi Ázsiai Társasággal szemben pedig különösen azért, amiért lehetőséget adott arra, hogy megünnepeljük a béke és a tudomány közös céljainak megteremtésében résztvevő, a világ minden táján élő tudósok egységét és barátságát. Ámde nagyon sokkoló hatás ért, amikor beléptem a nagy előadóterembe, és felfedeztem az első sorok kényelmes karosszékeiben üldögélő Angliából, Franciaországból, Németországból, és máshonnan érkezett nyelvészeket, etnológusokat, és mindenféle tudóst, amíg az emeleten lévő erkélyek zsúfolásig tömve voltak; az emberek, mint a heringek összezsúfolva álltak, vagyis a hinduk és a vendéglátó ország polgárai mind szorongtak. Mint Csoma halálának századik évfordulóját ünneplő egyik leszármazottja, nagyon kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, hisz nem tudtam felfogni, hogy egy olyan megvilágosult szervezet, mint a Királyi Ázsiai Társaság, aki az egész megemlékezést szervezte, hogy tehette azt, hogy a gyakorlatban a diszkrimináció egy ilyen égbekiáltó példáját mutatja be! Én voltam az első előadó, és miután már több perce méltattam Kőrösi Csoma Sándor, nagyszerű ősöm emberi nagyságát, hirtelen támadt egy ötletem, és megszakítva előadásom többi részét, folytattam a következő legendával…

Amikor befejeztem, óriási tapsvihar fogadott az erkélyről! Ugyanezt nem tudom elmondani a kényelmes karosszékekben ülő tudósokról az első sorokban, de sokuknak a rosszalló pillantásai mögött az arckifejezésük eléggé zavart volt. Kimentem az előadóteremből, ahol a legenda mondanivalóját értő hinduk már vártak, hogy kezet rázzanak velem, és meghívjanak az otthonukba… Vendéglátóm hirtelen felállt, és a könyvespolcáról levett egy éppen csak félbehajtogatott papírlapot. – „Itt van valami, lefogadom, hogy nem ismered” – mondta, miközben mosolyogva átnyújtotta –, „de látva az ősi és primitív civilizációk iránti óriási érdeklődésedet, el tudom képzelni, hogy hamarosan ezt is megismered”. Érdeklődéssel nyúltam a felém nyújtott papírlap után, és rögtön láttam, hogy egy primitív szótár – nem több mint 150 egyszerű szó – hunzukuts nyelven. Nagyon izgatott lettem és a vendéglátómat megkértem, hogy mondjon valamit ezekről az emberekről, akiket az anyanyelvükön hunzukutsoknak hívnak, és a hunzáktól nem idegenek. Azt mondta, hogy nagyon magasan élnek, a Pamír-fennsíkot körülölelő hegyekben (4.000 m – ford.), nem túl messze Tibettől, egy majdnem megközelíthetetlen régióban. Azt állította, hogy Nagy Sándor megszálló macedón hadseregének leszármazottai. A történelmük szerint, a hadsereg egy eltévedt különítménye miután nem talált vissza, elrabolta a régió néhány nőtagját, és velük mentek föl a magas hegyekbe és letelepedtek ott…”

Előkészületek az Egyenlítői Afrikára

Egyik nyári vakációm kezdetén, a Párizsi egyetemen, ahol a tanulmányaimat folytattam, az érdeklődésemet felkeltette egy hír, hogy a gyarmati irodánk úgy döntött, hogy küld egy kisebb egészségügyi expedíciót a Francia Egyenlítői-Afrikába, hogy találjanak egy működőképes gyógykezelést és próbálják is ki egy járványszerű lázra, amely rejtélyes módon megtámadta a trópusi specialistáinkat. Úgy döntöttem, hogy önkéntesnek jelentkezem és felajánlottam szolgálataimat a gyarmati iroda orvosi osztályán. A jelentkezésemet elfogadták, mivel az volt szokás, hogy a végzős orvostanhallgatók részt vettek az ilyen projektekben, hogy hasznos tapasztalatokra tegyenek szert, és boldogan vállaltam, mert ez a munka még a tanulmányi hitelembe is beleszámított, amikor visszatértem ősszel az egyetemre. De az expedícióban résztvevő három orvossal és az asszisztenseikkel történt első találkozásomon már éreztem, hogy a dolgok nem fognak olyan simán menni. A szervezetség általános hiánya csak az egyik tényező volt, a másik, a három orvos hozzáállása. Amikor megmagyaráztam nekik, hogy nekem az az elsődleges célom, hogy kipróbáljam az ősi esszénus gyógyító csoportoknak a Mareotis tónál és a Holt-tengernél végzett gyógyításainak bizonyos módszereit, és amikor megértették, hogy a nagyon szokatlan kiindulási pontjaim Pliniustól, a római természettudóstól; Josephustól, a római történésztől; és Philótól, az alexandriai filozófustól származnak, egy olyan homályos és mindeddig ismeretlen kéziratból, amit felfedeztem a vatikáni levéltárban, enyhén szólva elkezdtek gyanakodni rám. Nagyon udvariasan a tudomásomra hozták, hogy ne számítsak az együttműködésükre, de mivel ezt már korábban eldöntöttem, tudtam, hogy amint elértük a célunkat, önállóan meg fogom valósítani azt, amit szeretnék. Ez nem pontosan az a fajta baráti légkör volt, amely szükséges egy ilyen expedíció indításához, de azt hiszem, hogy nem tudom hibáztatni őket, tekintettel arra, hogy dogmatikus oktatásban és egyoldalú tréningben részesültek…”